A Wesselényi utcai Hummus Bar vendégei nagyrészt külföldiek, németül beszélő harmincas nők és egy fiú kalapban. Vasárnap délután van, odakint döghideg, égeti a tornacipőm talpát. Bent viszont rossz a zene, és ahogy a rossz zenéknél lenni szokott, hangos. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy rádió-e, amire Katy Perryből ítélve elég nagy esély van. A falak sápadt sárgák, a berendezés puritán, és valahogy minden olyan vérszegény. Ezt kapja az ember, ha 2000 forintból akar jól lakni. Ha ezerből akar, arra ott a Meki, ahol a berendezés ugyan átgondoltabb, de ezzel ki is fújt a pozitívumok sora - ha azt nem számítjuk, hogy órákig hagynak üldögélni egyetlen burger fölött.
A Hummus Bar alkalmazottai megpróbálnak úgy tenni, mintha a hely nem egy gyorsétterem lenne. Egy lány lép hozzám, mielőtt még levehetném a sapkám, vagy egyáltalán ránézhetnék az ételekre. Megkérdi, hogy elviszem-e, de nincs az az isten, hogy visszamenjek fagyoskodni az albérletbe, és ezen az üvöltő zene sem változtathat.
- Nem, itt enném meg.
- Akkor foglalj helyet, máris viszek neked egy étlapot.
A galérián foglalok helyet, hátha ott nem kell zabálás közben idegenekkel egymást bámulnunk. Biztos ami biztos, a wc-vel szemben ülök le. Az étlap várat magára, úgyhogy szerzek egyet a tálcáknak és maradéknak fenntartott tárolóról. Egy fiú érkezik, mondom neki, kb. mit akarok, aztán az első ajánlatára rábólintok. Lelkes és fásult furcsa keveréke, és minden ruhája bő rá. Mikor lelép, írni kezdek, mire az egyik turistanő lefényképez a telefonjával. Egy másodpercig zavartan nézzük egymást, aztán folytatom az írást.
A rendelést hamar kihozzák, az "órákig hagynak üldögélni"-nél már előttem díszeleg a pita, humusz, falafel és egy rakás izgalmas zöldségféle. Az enyhén fokhagymás főtt répa kifejezetten jó, a kínai hangfalakból hömpölygő "Sexy And I Know It" már kevésbé. Igyekszem lassabban enni, mint ahogy a szervezetem kívánja. Elsétálok egy étlapért - folyton elviszik előlem - és közben azon töprengek, vajon mennyit kell várni, mielőtt megint kávézhatok. Végül a házi limonádé mellett döntök, ami annyira házi, mint amennyire én izraeli, a mellettem ülő zsidó pár mégis megkérdezi, közülük való vagyok-e. Mondom nekik, hogy nem, de a kajájuk isteni. A zene meg valószínűleg lejátszási lista, mert lemegy a teljes "Last Friday Night", a klipes változatban hallható nyögésekkel és egyéb hangokkal.
Egy őrült érzésem támad azzal kapcsolatban,hogy a felszolgáló srácnak bejövök, de úgyse lehetne közös jövőnk, mert a fiatalabb fiúk az öcsémre emlékeztetnek. Az étlap megint elkerült, így a süteményről lemondok, a maradék pitát viszont a zsebembe gyűröm.
Szemben egy felirat:

TÚL SOK EMBER KÖLT
OLYAN PÉNZT, AMI NEM AZ ÖVÉ
OLYASMIKRE, AMIKRE NINCS SZÜKSÉGE
HOGY LENYŰGÖZZÖN OLYANOKAT,
AKIKET NEM KEDVEL.

Az én Hummus Bar-ban elköltött 1840 forintomról szerencsére ez nem mondható el.

TUDOM, hogy több mint egy hete írtam az utolsó filmes bejegyzést, és hogy a hét filmes kihívás attól hét filmes kihívás, hogy mind a hétről filmről írok, de azt is tudom, hogy rajtam kívül ez aligha tűnik fel valakinek. Így a bűntudatot koszlott felöltő módjára levetve hagyom, hogy tollamat az a téma vezesse, ami tegnap este végre kirobbantott az írói válságból.
Két körömlakkos üveg pihent az asztalon, egyik galambszürke, a másik mályvaszín, én mégis a közösségi hálót választottam, üveges szemmel görgetve a párjukat ritkító naplementék és a kalóriaszegény, ámde tökéletesen komponált vacsorák között. Mártíromságomnak hamarosan meg is lett az eredménye, és a múzsa egy nemrég debütált videoklip formájában érkezett megmentésemre.
A kisfilm a Punnany Massif zenei olvasztótégelyéből ismert Felcser Máté (az a frontember, amelyiknél hangosabban szoktak sikítani) és a Carbonfoolsból időről-időre kikacsintó Fehér Balázs (akinél mindenkinél hangosabban szoktak sikítani) közös gyermekéhez készült.
Mivel eddig még a zenét sem hallottam, az első meglepetést az okozta, hogy Fehér Balázs felcsapott Zoránnak, legalábbis néhány másodpercnyi ének erejéig, mert aztán rögtön meg is érkezett az első rap verze, és vele a pillanat, amikor dalszövegért kiáltok: egyetlen szót sem értek! És így, hogy a textus kifújt, szinte a teljes figyelmem a klipre, és a benne veszekedő lányra összpontosul. Két dolog derül ki róla azonnal, az egyik, hogy természetes szépség, a másik pedig, hogy rendkívül mérges - ezt abból gondolom, hogy többször is a hajába túr, ami klipben szereplő lányoknál vagy haragot vagy táncot szokott jelenteni.
A fúria a letapasztott szájú Mátéval pöröl, miközben szegény Balázs úgy áll ott, mint a szülői perpatvarban felejtett gyerek, amíg már nem bírja a feszültséget és elsétál, hogy elénekelje a következő refrént és mellé szuperlassítva kocogjon egy kicsit. A kocogás az előbb még tomboló lánytól sem áll távol, aki ezt melltartóban szereti a legjobban csinálni. Máté ezalatt kitartóan ül egy széken, sztoikus nyugalmából az sem zökkenti ki, hogy a nemrég még vele veszekedő Hegyesi Sorayának (így hívják, legugliztam!) most hajának Balázs arcába rázásához támad kedve - továbbra is melltartóban. Ha ő hajat ráz, én majd bűvészkedem - gondolhatja magában, de ambícióit egy rosszul elhelyezett ventillátor hiúsítja meg, kifújva kezéből a mutatványhoz használt fehér lapot.
Újabb kísérletező koncepció, amelyben a kúllistás modell a klip támogatóját issza, mert azt hallotta, hogy az megvéd, ha váratlanul be akarják vépézni az embert. És láss csodát, az érkező gurigák egyike sem talál, így a hármas sértetlenül ússza meg az epizódot, hogy aztán Soraya egy keret nélküli Ikea-tükörben gyönyörködhessen a stylist munkájában, nem is sejtve, hogy Balázs a kellék mögött creeperkedik. Az énekes azonban hamar megunja a groteszk násztáncot, és illúzionista babérokra tör, olyan ügyesen egyensúlyozva egy szék két lábán, hogy Máténak esélye sem marad.
Közeledik a videó vége, így a jelenetek is egyre elszállósabbak, itt van például az, amiben a sodrából ismét kijövő lány egy hungarocell lapot húz 2013 legsármosabb férfijának fejébe, miközben a pécsi szájkaratés sem adja fel, újabb bűvésztrükkel próbálkozik, és némi összpontosítás árán végül sikerül is életre keltenie egy rongydarabot. Soraya pedig - most már ruhában - ismét fut, valószínűleg terápiás jelleggel írták fel neki idegességre.
A zene egyébként aranyos, olyan bólogatós fajta, bármelyik belvárosi bárban tökéletes aláfestő egy vodkaszódához.
A dalszöveg értelmezése helyett a femcafe újságírójának idevágó gondolataival búcsúzom:

Balázs közvetlen, kedves, humoros jellemével az első perctől fogva teljesen magával ragadt. Miután levette kabátját, sárga, kötött pulóverében elhozta a tavaszt.

Semmi különös nincs abban, ha az olvasó elbizonytalanodik a fenti cím láttán. Leckét ezeknek? Hiszen a magyarokat nőgyűlöletre tanítani kb. olyan fölösleges tevékenység, mint további porciókat erőltetni egy jóllakott emberbe. A hétfőn közzétett videóban ráadásul az a legszebb, hogy a Tube-ot csak erős összpontosítás árán kiejteni képes Tomcatnek valószínüleg fogalma sem volt, hogy ő épp ezt teszi.
A kisfilm a Tolvajkergetők hátán felkapaszkodva próbálja a paintművész Mondik Noémit földbe döngölni, többek között azért, mert paintművész, mert nő, és főleg mert e két tény ellenére is volt pofája Dancsó Péter izzadságszagú produkcóvideóját leminősíteni.
A felvétel a barna bőrkanapéján lazulgató Tomcattel indul, aki arról igyekszik meggyőzni a nézőket, hogy ez az egész csak azért lett felvéve, mert épp ott volt egy kamera. Ami ezután kijön a száján, az bármely nehézsúlyú feministának ünnepi lakomául szolgálhatna, de ahelyett, hogy olvasóimat a szexista tartalom elemzésével untatnám, a lényegretörés szellemében csupán azokat a mondatokat fogom kiemelni, amelyek pontot eredményeztek a Tomcat kontra Nők mérkőzés hazai oldalán.

Íme hát:

1:0 Jézusom, beszállok a cicaharcba
2:0 a zsűriben üldögél egy Noémi nevű fiatal lááányka
3:0 na most ezen a NoémiKA így felkapta a vizet
4:0 azért csinálom nekeed (ezt a videót), hogy egyrészt megint fintoroghassál, hogy úriszten a szemét szélszőszégesz hozzámszólt úriszten nem számít a véleménye mert szélszőszégesz
5:0 de azért elmondom neked, hogy hol van a te helyed a világban*
6:0 na most drága aranyom
7:0 te egyike vagy azoknak, akiket, mint például az Oravecz Nóra meg a Fejős Éva, meg ezek, akiket így futtatnak, mer így tök jól néznek ki

A videóból ezen kívül kiderül, hogy a vasparipák védőszentje a média konspirációin is úgy átlát, mint kamaszgyerek az öltöző kulcslyukán, illetve hogy ő nem megvédeni akarja a Ki Mit Tube-on nevező Dancsó Petit, de az "entrijén" történetesen a belét kiröhögte. És végezetül saját magával is ellentmondásba keveredik, mikor a korábban értéktelennek minősített Kedves Noémi!-t egy skizofrén fuvallat jegyében eladhatónak nevezi. Mert hát ő fotóz, meg rajzol, paintbe, bizonyám, és ez már úgy elég ahhoz, hogy ő egy ilyen országos versenyt zsűrizzen - engem meg meghúzott a Lajosbá még ötödikben, mert folyton fatönköt akartam rajzolni, böááááá!

Tehát a tanulság, hogy ha véletlenül ott van melletted egy kamera, az még nem jelenti azt, hogy beszélj bele.

*(a konyhában, hol máshol??)

Bárbarátok - a komédiának álcázott dráma

Az eredeti cikk szerzője is érezhette, hogy a Halott emberrel még az indokolatlan lövöldözés és a gyengébb nem sárba taszítása iránt lelkesedő férfitársainál is kiverte a biztosítékoz. Így történhetett, hogy - életfogytig tartó szimpátiámat kiérdemelve - másodiknak egy habkönnyű vígjátékot választott. Legalábbis ezt hittem, én, naív, mert mindenhol ezt hazudják róla, miközben ez a film legalább annyira megindító egy magamfajta túlszociális lúzernek, mint az elenyésző Johnny Deppel megfejelt, tegnap látott vadnyugati mese. Egyébiránt a Bárbarátok, amint azt neve is mutatja, méltó folytatása a férfias csapásiránynak, ugyanis csupa olyan dolgot tartalmaz, amit mi nők, nem csinálunk. Mert hát ki az a fehérnép szégyene, aki egy nehéz munkanap végén teszem azt egy korsó hideg sörre ragadtatja magát, és ki az a megátalkodott leszbikus, aki irigykedő pillantások és egy kis furkálódás nélkül végig bír ülni egy csajos délutánt?
A sokadik nekifutásra is Bér-, illetve Borbarátoknak olvasott (ez utóbbi egyébként sokkal testhezállóbb cím lenne egy magyar verziónak) film kocsmázásról, szakításról, barátságról és egyéb maszkulin témákról szól, teszi ezt egy fergeteges 90-es évekbeli gardróbbal és egy őrületes szereplőgárdával megspékelve.
A film főhőse Mike, aki mellett még Vince Vaughn lófeje is egész szabályosnak tűnik, a keleti partot és hat éves párkapcsolatát maga mögött hagyva Los Angelesbe költözik, de hamar rájön, hogy itt sincs kolbászból a kerítés. Mike az amerikai agglegények megszokott életét éli, szórakozni jár, az üzenetrögzítőjével vitatkozik, és csajokat próbál felszedni, de sajnos elefánt a porcelánbabák között, akit haverjai cipelnek a hátukon. Legjobb barátja, Vince Vaughn (a filmben valami T betűs) próbálja Mike-ot a legelvalkultabban kirángatni a szerelmi bánatból, illetve megtanítani, hogyan legyen férfi, amivel egy tökéletes vak vezet világtalant szituációt produkál, tekintve, hogy egy-egy szárazbaszásnál tovább ő sem nagyon jut, amitől - a közhiedelemmel ellentétben - még nem nevezhető valaki férfinak. A Vaughn által alakított karakter amúgy is egy idegesítő luftballon - már ami a személyiségét illeti, mert a külsőhöz még kellett pár év meg néhány kiló abból a szerből, ami még a halott embert is feltámasztaná.
Egyik este azonban felcsillan némi remény, ugyanis Mike-nak sikerül kierőszakolnia egy közepesen csúnya nő telefonszámát, amit természetesen még aznap éjjel fel is hív. Ráadásul 15-ször egymás után, semmi kétséget nem hagyva a afelől, hogy egy pszichopata és egy fogyatékos szerelemgyermeke. De mikor Nikki (az áldozat) úgy dönt, mégse szeretné, ha fejét a testéről leválasztva tárolnák a fridzsiderben, mélydepresszióba zuhan, és felcsap heroinistának, legalábbis erre következtettem abból, hogy borostát növeszt és egy koszos takaróba burkolja magát a szobája padlóján. Ilyesmiket csinál Mike, aki egyébként humoristaként keresi a betevőt, de igazából csak akkor - de akkor nagyon! - vicces, amikor magán ironizál. Mike haverjai a filmszakmában mozognak, több kevesebb (de inkább kevesebb) sikerrel, és a legnagyobb félelmük, hogy a szüleik rájönnek, nem kapták meg a hőn áhított szerepet, sőt mi több, valami Disney hős szerepét kapták. Megjegyezném, hogy 30 év körüli, életük teljében lévő férfiakról van szó, amint az a fenti képen is látszik. De ne a képet nézegessük, hanem magát a filmet, amit melegen ajánlok minden olyan nő figyelmébe, aki hozzám hasonlóan azt gondolja, hogy férfinak lenni a világ legkönnyebb dolga. Meg az olyanok figyelmébe is, akik kíváncsiak rá, mi van a kirakatmagabiztosság mögött, és készek másfél órát végigunatkozni ezért a megkérdőjelezhető értékű információért.
Aki pedig továbbra sem hiszi, hogy a szebbik nemnek is lehetnek szánalmas pillanatai, annak egy sok-sok évvel ezelőtti Campus Fesztiválon kellett volna látnia engem, amint a szerelmi bánat súlyától térdre rogyva, savanyú fröccsömet szorongatva bömbölöm a barátnőmnek, hogy képtelen vagyok tovább menni. Hogy csak arra a rendkívül sáros ösvényre, vagy úgy általánosságban az életre értettem, már nem emlékszem.

Tököt növesztettem és megnéztem (vagy fordítva?) azt a hét filmet, amit az Index újságírója szedett csokorba tegnap a vacsora kilövése és a meccsnézés közötti lopott percekben. A kapcsolódó gondolataimat becsülettel lejegyeztem, aztán fogtam, és a bő felét töröltem, különben még anyám se olvasta volna el a bejegyzést. Ez már a trimmelt verzió, amit minden harmadik mondat kidobásával értem el. A módszert ajánlom kezdő zsurnaliszták és olyan végzős egyetemisták figyelmébe, akik a lebukás veszélye nélkül kívánnak szakdolgozatot lopni.

Halott ember - a pszichedelikus posztmodern western

Mégis mit gondoltam, amikor úgy döntöttem, sorban haladok? Hát nem láttam, hogy a Halott ember az első? A Halott ember, amibe (a Kávé és cigaretta okozta lelkesedés miatt) legalább háromszor kezdtem és legalább ugyanennyiszer buktam is bele. De volt az a klipje annak az ismeretlenség homályából kitörni képtelen, de 60 év múlva egész biztos kultikussá váló zenekarnak, amit állítólag ez inspirált. Szóval még egy ok, amiért érdemes lenne megtudni, mi az isten történik ebben a filmben az első 10 perc monoton vonatozás után. Mert értem én, hogy itt nem akárki vonatozik, hanem maga Johnny Depp, akinek valószínűleg szorulása is szexisen van, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy egy elégedetlen arckifejezéssel utazó férfi látványa hosszú távon álmosít. Tessék! Már bóbiskolok is, de felriadok, mert hirtelen a fülkébe lép egy ember, akire mintha az előbb robbant volna rá a vonatkazán. Izgalmamat fokozza, hogy elhangzik a film első mondata. A csevely tárgya az ablak mögötti táj, és olyan magasröptű, hogy ha nem tudnám, hogy ez nem egy olyan film, még azt hinném, hogy a kormosarcú Johnny-ra hajt. De udvarlás helyett inkább megfeddi, amiért ebbe az isten háta mögött porfészekbe tart, és ezzel ügyesen elhinti a gyanakvás magvát az addig mit sem sejtve unatkozó nézőben. Eszmecseréjüket a finom szőrmék iránt elkötelezett marconák szakítják félbe, akik gondolnak egyet, és elkezdenek bivalyra vadászni a száguldó vonatablakból.
Már kezdek beletörődni, hogy a teljes film ebben a kocsiban fog lejátszódni, amikor Jack White, akarom mondani Johnny Depp végre megérkezik Machine városába. Itt a helyi redneck-ek között kódorogva kb. úgy érezheti magát, ahogy én szoktam egy-egy divatosabb pillanatomban Kőbánya Kispesten. Rövidesen kiderül, hogy a beígért munka elkelt, és az egész város egy rögtönzött gyűlöletklubbá szerveződött. Lassan már egy deus ex machina-ért könyörgök, annyira szívszorító látvány a bánkódó Bill Blake - mert közben csak kisült, hogy hívják -, amikor az események Rejtői fordulatot vesznek. (Épp időben, mert a bekészített fél liter kávéból már csak pár korty maradt.) Innentől a mozi egy sötét komédia és egy vadnyugati kalandfilm keveréke, amiben a viccesen közönséges banditák és a számtalan fatális félreértés mellett egy William Blake (a másik, a költő) rajongó, túlsúlyos indián is feltűnik. És persze Iggy Pop sem maradt ki a stábból - itt még nőiesebb oldalát megvillantva. Cudar világ ez, ahol az emberélet nem sokat ér, és ahol a finom külsejű William Blake olyan elveszett a csupa rosszarcú idegen között, amilyen Miskin herceg volt Dosztojevszkij Félkegyelműjének nagypolgári keselyűi között. (kultúrsznob alert)
Épp olyan tiszta szívű, szerethető karakter, akinek rendíthetetlensége példaértékű, különös utazása pedig leckét ad az emberi lét mivoltából. Csak éppen kurvára hosszan! Úgyhogy én személy szerint azt tanácsolom, hogy aki ezek után is kedvet érez, óvatosan ismerkedjen a Halott emberrel, lehetőleg 15-20 perces darabokban, egymástól elkülönített időpontokban. Aztán - ha az illető nő -, gyorsan nézzen meg egy Szívek szállodája epizódot, hogy helyreálljon a világ rendje. Ha az illető férfi, nem tudom mit nézzen, mondjuk, nézze meg még egyszer elölről. Neki úgyse árt.