A Wesselényi utcai Hummus Bar vendégei nagyrészt külföldiek, németül beszélő harmincas nők és egy fiú kalapban. Vasárnap délután van, odakint döghideg, égeti a tornacipőm talpát. Bent viszont rossz a zene, és ahogy a rossz zenéknél lenni szokott, hangos. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy rádió-e, amire Katy Perryből ítélve elég nagy esély van. A falak sápadt sárgák, a berendezés puritán, és valahogy minden olyan vérszegény. Ezt kapja az ember, ha 2000 forintból akar jól lakni. Ha ezerből akar, arra ott a Meki, ahol a berendezés ugyan átgondoltabb, de ezzel ki is fújt a pozitívumok sora - ha azt nem számítjuk, hogy órákig hagynak üldögélni egyetlen burger fölött.
A Hummus Bar alkalmazottai megpróbálnak úgy tenni, mintha a hely nem egy gyorsétterem lenne. Egy lány lép hozzám, mielőtt még levehetném a sapkám, vagy egyáltalán ránézhetnék az ételekre. Megkérdi, hogy elviszem-e, de nincs az az isten, hogy visszamenjek fagyoskodni az albérletbe, és ezen az üvöltő zene sem változtathat.
- Nem, itt enném meg.
- Akkor foglalj helyet, máris viszek neked egy étlapot.
A galérián foglalok helyet, hátha ott nem kell zabálás közben idegenekkel egymást bámulnunk. Biztos ami biztos, a wc-vel szemben ülök le. Az étlap várat magára, úgyhogy szerzek egyet a tálcáknak és maradéknak fenntartott tárolóról. Egy fiú érkezik, mondom neki, kb. mit akarok, aztán az első ajánlatára rábólintok. Lelkes és fásult furcsa keveréke, és minden ruhája bő rá. Mikor lelép, írni kezdek, mire az egyik turistanő lefényképez a telefonjával. Egy másodpercig zavartan nézzük egymást, aztán folytatom az írást.
A rendelést hamar kihozzák, az "órákig hagynak üldögélni"-nél már előttem díszeleg a pita, humusz, falafel és egy rakás izgalmas zöldségféle. Az enyhén fokhagymás főtt répa kifejezetten jó, a kínai hangfalakból hömpölygő "Sexy And I Know It" már kevésbé. Igyekszem lassabban enni, mint ahogy a szervezetem kívánja. Elsétálok egy étlapért - folyton elviszik előlem - és közben azon töprengek, vajon mennyit kell várni, mielőtt megint kávézhatok. Végül a házi limonádé mellett döntök, ami annyira házi, mint amennyire én izraeli, a mellettem ülő zsidó pár mégis megkérdezi, közülük való vagyok-e. Mondom nekik, hogy nem, de a kajájuk isteni. A zene meg valószínűleg lejátszási lista, mert lemegy a teljes "Last Friday Night", a klipes változatban hallható nyögésekkel és egyéb hangokkal.
Egy őrült érzésem támad azzal kapcsolatban,hogy a felszolgáló srácnak bejövök, de úgyse lehetne közös jövőnk, mert a fiatalabb fiúk az öcsémre emlékeztetnek. Az étlap megint elkerült, így a süteményről lemondok, a maradék pitát viszont a zsebembe gyűröm.
Szemben egy felirat:

TÚL SOK EMBER KÖLT
OLYAN PÉNZT, AMI NEM AZ ÖVÉ
OLYASMIKRE, AMIKRE NINCS SZÜKSÉGE
HOGY LENYŰGÖZZÖN OLYANOKAT,
AKIKET NEM KEDVEL.

Az én Hummus Bar-ban elköltött 1840 forintomról szerencsére ez nem mondható el.